Tor Lundvall pontosan a fentiek szerint alakította az életét - képeket fest, aztán közben - kikapcsolódásként - zenét szerez.Mivel a két művészeti terület összekapcsolásáról van szó, az albumok hallgatása közben nem árt a végiglapozni a képeket, amiből több mint 150 van a weboldalán.
Első benyomás az, hogy a zene egyszerűbbnek tűnik, mint képeinek világa és ez az érzés csak a sokadik hallgatás után kezd megváltozni, de nem túlzóan: lassanként újabb hangfoszlányok, hangulat-zörejek jelennek meg, mint amikor egy borongós őszi délután részleteit fedezzük fel alkonyatkor, egy erdei séta közben.
Lundvall zenéjében nem jönnek elő váratlan és extrém hanghatások - nem riogat senkit, csak szép lassan vezeti elő az apró zörrenéseket - szomorkás, halk zongorafutamok, sejtelmes koppanások fedezhetők fel az újabb és újabb lejátszások alkalmával.
Lundvall zenéje közel sem olyan színes, mint a festményei. A képeken sokkal több és direktebb hangulat látható, mint amit a zenében felfedezünk. Alapjában az önállóan komponált albumára jellemző a leírtak.
Ez a letisztult, sejtelmes világ csendesebb, tisztább, natúrabb hatású, mint például az 1998-as Autumn Calls, amit Tony Wakeforddal közösen készített. A folk, neofolk, neoklasszikus zenékkel előálló Wakeford stílusa bizony erősen érződik az albumon - sokkal több hangszer, nagyobb és meglepőbb hanghatások, erősebb váltások, durvább érzelmi kitörések érik a hallgatót.
Ez az album más világ, mint a The Mist. Teljesen más.
